|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Finale. Presto ma non troppo, 2 Később aztán persze minden fenekestől
felfordult. Mennél többször hallgattam meg, a mű annál kérdésesebbé vált.
Végül már egyáltalán nem értettem, hogy karácsonykor miként tudja elviselni az egész földgolyó ezt
a végtelenül bonyolult 70 percet. Volt abban valami kínos, ahogy a jelentőségteljes
arcú tévékarmester az emberi hang megszólalásakor – sose előbb – kinyitotta a
szemét (a bemondó erre a körülményre jóelőre figyelmeztetett). De egy csöppet
már azt is – nem kínosnak, csupán – kétségesnek éreztem, amikor a Doktor
Faustus végén Adrian Leverkühn „visszaveszi” a IX. szimfóniát. Mintha némileg
elkésett volna vele: mintha a maga módján talán már maga Beethoven megtette
volna ezt! Szerzeményét nem helyes egyértelműen összekapcsolni az „öröm”
fogalmával... * A d-moll szimfóniát Beethoven sokkal később
írta, mint a többit: az utolsó, elvadult vonósnégyesekkel egyidőben. Ám a mű
mégis hasonlít a többi szimfóniára, főleg a páratlan számúakra. Ez is hősies
alkotás. A III. („Hősi”) szimfónia 2. tétele például:
temetési menet (Marcia funebre). A hős nem lázad az ellen, ami a közönséges
ember számára elfogadhatatlan: a mulandóság ellen ő sosem tiltakozik.
Nagysága épp abban áll, hogy igent mond rá, és szívesen áldozza föl magát a
közösségért. A gyászinduló után a 3. tétel felszabadult tréfálkozása, a 4.
(magyaros?) népi tánca ezért nem változtatja összefüggéstelen zagyvalékká az
Eroicát. E mű zenei megértése a gondolati megértést is feltételezi. Az V.
szimfónia tételszünet nélkül („attacca”) kezdődő fergeteges fináléja ugyanígy:
azon alapul, hogy már az 1. tételben elfogadtuk a végzet kihívását. Az VII.
szimfónia 3. tételének vidámsága és a
4. tétel őrjöngése és
elragadtatása szintén azon a tragikus hőstörténeten alapul, amelyet a „görög”
2. tétel beszélt el, daktilusokban és spondeusokban. A
„reménység elve” ez (E. Bloch szavával), aranykor-mítosz, gyanús és vonzó
váradalmak. Unhappy beginning, happy ending. Egyszerű filozófia, de mégiscsak
filozófia. Forradalmárnak való vagy szabadkőművesnek (de hiszen volt is
Beethoven mindkettő). Épp ezért a III., az V., és a VII. szimfóniára
többé-kevésbé ráillenék az „Örömhöz” cím. A IX.-re már inkább kevésbé mint
többé. Azt hiszem, épp ebben: kétséges mivoltában rejlik kivételes nagysága. Az akarva akart halálon alapul a hősi lét.
Ennek gyötrelmes igenlése, a végzetre való rábólintás – a IX. szimfónia
jókora 1. tételében mindez végérvényesen megtörténik. Ezután már csak a
tagolás, a részletezés következik. Hogy tudniillik hová is vezet minket az
aranykor-mítosz? Hogy melyik irányban kell menni ama Tündérország felé,
amelyért a hős az életét kínálja? A 2. tétel és a 3. is, s persze a 4. még inkább:
alapjában pozitív dolgok, amelyek az 1. tétel tragédiáját valami
értékállítással jutalmazzák. Válaszok ezek a hős kérésére („hadd tehessek az
emberiségért valamit”). Csakhogy: csupán viszonylagos értékű válaszok, melyek
utóbb rendre kétségbe vonódnak! És ez a fontos, az egyedülálló.
Közömbös, hogy miként, milyen gondolattársítások segítségével értelmezzük a
2. és 3. tételt, a döbbenetes a visszavételük, pontosabban a viszonylagossá
nyilvánításuk. A 2. tétel szerintem alapvetően a (persze forradalmi) katonai
megoldástól (van ott lovasság, de még üstdob-tüzérség is) jut
el az idillig, a 3. – persze megintcsak szerintem – az idilltől jut el a
feltétlen pozitívum küszöbéig, valami
titokzatos ragyogásig. A 4. tétel kezdetén meg már végképp senki se
tudja: csakugyan „a rémület harsonái” szólalnak-e meg, s a zeneszerző
csakugyan ott ül-e zongorájánál? Ám annyi bizonyos, hogy itt a mű önmagával – önmaga már eltelt
részleteivel – párbeszédet folytat.
Valóban előkerül az 1. tétel főtémájának kezdete, elidőzünk mellette, de
végül valóban elvetjük. Ugyanígy jár a 2. tétel főtémája, majd a 3.-é
is.
(Közben a vájtfülű hallgató azért esetleg azt is észreveheti, hogy valaminő rokonság
mégiscsak összefűzi a témákat egymással s a 92. ütemben végre felhangzó Örömóda-dallammal,
amely az eddigiek összefoglalásának ígérkezik.) Ám végül az Örömódát sem találjuk kielégítőnek!
Nem valaminő eufonikai okból, nem „a széphangzás mián” emelünk kifogást
ellene, s nem ezért van szükség az emberi hangra. (Ez
utóbbi egyébként miért is lenne okvetlenül szebb a fuvola, a hegedű, vagy
akár a Berlini Filharmonikus Zenekar hangzásánál?) Nem: az emberhangnak csak
egy nyilvánvaló előnye van: az, hogy szavakat s így jelentést is rá lehet
bízni. „Nicht diese Töne!”: ne
elégedjünk meg a zenei hangokkal! Ne elégedjünk meg az eszményi
társadalomnak, az emberiség igazi otthonának csupán zenei ábrázolásával, mert
az nem kielégítő pontossággal képezi le a mindennél fontosabb eszmét. Mondjuk
ki kereken –: „Alle Menschen werden Brüder”, testvér lészen minden ember!
Erről van szó. A IX. szimfónia nemcsak forma, hanem tartalom
is. És talán ebből következnek a bajok. Mert az 543.
és 593. ütem közötti, már többször említett kitörés,
amelyben mindenki résztvesz, a teljes zenekar és kórus (a „minden ember”
szövegrésznél ff dinamikai utasítással) – nem a mű vége: hátra van még vagy
tíz perc! Szabályszerű variációs tétel a 4., s a
változatok e tutti után is tovább folytatódnak; ámde az öröm elillan, és
megjelennek mindenféle nehezen érthető, elvont és magasztos dolgok. Először
mindjárt az az 594. ütemmel kezdődő Andante maestoso, amely az embermilliók
átkarolását („Seid umschlungen Millionen! Diesen Kuss der ganzen Welt!”)
mintha kozmikus környezetbe, szinte a pascali világűrbe helyezné. Hasonlónak
érzem az áhítatos Adagio ma non troppo, ma divoto részt is (627. ütem).
Ezekhez bizony elég szervetlenül illeszkedik a zárórész, a rövid bevezetéssel
(843) induló, vad néptánc, a Prestissimo
(851). (Beethovennek régi problémája ez: már például az V. szimfónia sem tud
gyorsan és szervesen befejeződni, mint hajdan egy Bach-fúga. A hosszan
elhúzódó finálékat néha csupán egy árnyalat választja el attól, hogy üresen,
erőszakosan harsogjanak. – Talán emiatt érzem olykor az V. szimfónia
lezárását nemcsak diadalmasnak, hanem egyúttal szinte szenvedőnek,
gyötrődőnek is.) Mindenesetre a IX. szimfónia nem nagyon szervesen fejeződik
be, pontosabban a befejezés kollázs-szerű: a variációk élesen elkülönülnek,
van hideg és van forró, van szemlélődő-áhítatos, sőt elvont, és van
ellenállhatatlanul ritmikus-melodikus, van világszerű és van személyes. Az
utolsó vonósnégyesek környezetében vagyunk. Még a tételvégi tánc is abbamarad
egy pillanatra, s megjelenik benne négy(!) ütemnyi hűvösség, áhítat
(Maestoso, 915–919). Megnyugvás, harmónia, beteljesülés élményével kétségkívül
sok pontján szolgál a IX. szimfónia – de ezek a pillanatok utólag rendre
átértékelődnek, vagy legalábbis viszonylagosakká válnak. A zárótétel utolsó
harmadában a mű kozmikus magasságokba emelkedik, az elvontságig túlfokozódik,
a variációk tematikus rokonsága egyre nehezebben áttekinthetővé, a szerkezet
pedig szinte töredezetté válik, legalábbis gazdag lesz olyan hirtelen
átmenetekben, amelyek roppant különnemű részeket kapcsolnak egymáshoz. Kétség ez, nem diadal, kérdés, nem válasz. |
|
|
|
|
|
